1848 alkotmányos forradalma – előzmények és kontextus

Abstract

Az 1848 tavaszán lezajlott eseményeket, amelyek másfél hónap leforgása alatt alapvető változásokat indukáltak a magyar alkotmányfejlődésben, különbözőképp interpretálták a későbbi korok történészei és jogtörténészei. A 20. század közepéig a Habsburgokkal szembeni nemzeti szabadságharcunkként aposztrofálták 1848-1849 történéseit, majd az 1940-es évek végén Révai József kapcsolta össze a nemzeti függetlenség kérdését a jobbágyfelszabadítás ügyével, és olyan polgári forradalomként határozta meg mindazt, ami a népek tavaszának hullámai között Magyarországon zajlott, amely lehetővé tette az ország kapitalista átalakulását, és teret adott a polgári társadalom kibontakozásának. E nézetekben az a közös, hogy a folyamat forradalmi voltára helyezik a hangsúlyt. Talán részben ennek az örökségnek is betudható, hogy a közvélemény máig 1848. március 15- ét állítja a középpontba, és Alaptörvényünk is ezt a napot határozza meg nemzeti ünnepnapként „az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc emlékére”. Ehhez képest – amint erre tanulmányomban rá kívánok mutatni – a pesti forradalom, bár kétségkívül katalizátora volt az eseményeknek, de korántsem az egyetlen, és nem is a legfontosabb. 1848 megítélésében a „forradalminak” tekinthető változás 1979-ben következett be, amikor megjelent Deák Istvánnak a „The Lawful Revolution” címet viselő műve, amelyben merőben új szemszögből vizsgálta a polgári Magyarország megszületésének körülményeit. A szerző arra mutatott rá, hogy a „forradalmi” átalakulás valójában a pozsonyi országgyűlés ülésein és korabeli politikai elitnek a bécsi udvarral folytatott tárgyalásain született meg. Kiemeli, hogy Kossuth Lajos, az események központi alakja a pozsonyi diéta követeként ugyan felhasználta céljai elérésére a pesti forradalmat, de valójában nem engedte, hogy annak vezetői valódi hatalomhoz jussanak. Amennyiben megnézzük kortárs szerzők műveit – mint például Spira Györgynek A negyvennyolcas nemzedék nyomában c. könyvét – azt olvashatjuk, hogy a korabeli politikai elit mindent elkövetett annak érdekében, nehogy forradalomnak kényszerüljenek elismerni az 1848- as eseményeket, mert úgy gondolták, hogy az udvar könnyebben elfogadja a vívmányokat, ha azokat az alkotmány egyenes folyományainak tüntetik fel. Ezt bizonyítja, hogy Nyáry Pál – Petőfi Sándor feljegyzése szerint – már 1848. március 16- án „hevesen, csaknem dühösen protestált minden forradalmi szó ellen, tagadta, hogy ez forradalom”. Kossuth 1848 nyarán kijelentette, hogy április 11-én befejeződött a reformkor, és eljött a konszolidáció időszaka. Egy évvel később, a Habsburg-ház trónfosztását követelő, a debreceni nagytemplomban elhangzott beszédében továbbra is azt hangsúlyozta, hogy az 1848-as törvények erős meggyőződése szerint nem revolúció szüleményei voltak – e gondolatával kivétel nélkül minden korabeli magyar politikus egyetértett. Tanulmányomban – a terjedelmi korlátokra való tekintettel – arra vállalkozom, hogy az előzmények rövid bemutatását követően három törvény megszületésének körülményeit viszgálva adjak választ a kérdésre, mennyiben volt forradalomnak, és mennyiben alkotmányos keretek között lezajlott reformnak tekinthető az a folyamat, amelynek eredményeként Magyarországon megszületett az alkotmányos monarchia.