A vezető állású munkavállaló fogalma a magyar jogban

Abstract

Ha több ember együtt dolgozik, szükségszerű, hogy legyen olyan személy, aki a tevékenységet összehangolja, irányítja. A vezetők töltik be ezt a szerepet már az emberi társadalom kezdetei óta. Szerepük a munkaszervezetben is hasonló: felelősek az általuk vezetett szervezeti egység termelésének eredményességét, a tevékenységben részt vevő emberek munkahelyi közérzetéért, magatartásáért. Megtervezik és megszervezik az erőforrások összehangolt működtetését, irányítják és ellenőrzik a működési folyamatokat. Ehhez szükséges egy kisebbnagyobb közösség napi 8-10 órás munkahelyi tevékenységének befolyásolása.1 De miért is fontos munkajogi szempontból, hogy ki a vezető? A vezetők kiemelt szerepet töltenek be a munkaszervezetben, az „átlag” munkavállalónál szélesebb jogkörrel rendelkeznek, éppen emiatt nagyobb a felelősségük is. Ezért a világon mindenütt, ahol van rájuk vonatkozó szabályozás, az szigorúbb feltételeket határoz meg a jogviszony létesítését, tartalmát illetően. Nincs ez másképp Magyarországon sem. Az Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény (a továbbiakban: Mt.) X. fejezetében találhatjuk a vezetőkkel kapcsolatos munkajogi szabályokat. Munkajogi helyzetüket vizsgálva, Magyarországon a rendszerváltást megelő- zően az (állami) vállalatok vezetőit kvázi állami hivatalnokoknak tekintették. A rendszerváltozást követően helyükbe kerültek a menedzserek.2 A piacgazdaság rendszerében az állami vállalatok helyett a magánmunkáltatók, ezeken belül is a gazdasági társaságok kerültek túlsúlyba. Ezek működését a gazdasági társaságokról szóló 1997. évi CXLIV. törvény (a továbbiakban: Gt.) szabályozza elsődlegesen. A társaságnál foglalkoztatott munkavállalók munkaviszonyára pedig az Mt-t kell alkalmazni, a Gt. 8. § (1) bekezdése alapján. Az Mt. 188. § (1) bekezdése szerint vezető állású munkavállaló a munkáltató vezetője és helyettese. A Gt. szerint pedig a társaság ügyvezetését a vezető tisztségviselők látják el, akik állhatnak munkaviszonyban, de megbízási jogviszonyban is (a 30. § (3) bekezdésének értelmében). Itt tehát rögtön felmerül a probléma, hogy ki tekinthető vezet ő állásúnak. Annyit már itt előrebocsátanék, hogy a munkaviszonyban álló vezet ő tisztségviselőt mind az elmélet, mind a gyakorlat vezető állású munkavállalónak tekinti. Ez azonban számos problémát keletkeztet, mivel kérdés, hogy melyik törvényt, a Gt-t vagy az Mt-t kell rájuk alkalmazni, illetve hogyan lehet a két jogszabályt együttesen alkalmazni. Ezek ugyanis több kérdésben jelentősen eltérnek, aminek természetesen fő oka az, hogy a Gt. a polgári jog, az Mt. pedig a munkajog területére tartozik. De nemcsak a vezető tisztségviselők esetében merülnek fel problémák, hanem az olyan munkáltatóknál is, amelyek nem gazdasági társasági formában működnek, és az olyan munkavállalóknál is, akik fontos pozíciót töltenek be a munkaszervezetben, de nem vezető tisztségviselők. Az ő esetükben a legfontosabb az, hogy mikor tekinthetők egyáltalán vezetőknek. Mik is azok a feltételek, amelyek oly lényegessé teszik egy munkavállaló számára, hogy vezetőnek minősül-e? Ezek részletes ismertetése meghaladja e dolgozat kereteit, ezért csak nagy vonalakban szeretném megvilágítani a lényegesebb szempontokat. Ma az Mt. szerint a vezetőre nem terjed ki a kollektív szerz ődés, így az abban szereplő garanciák, juttatások stb. sem. Rendes felmondását nem kell a munkáltatónak megindokolni, nem vonatkozik rá a felmondási idő és a felmondási védelem (azaz például akkor is fel lehet neki mondani, ha beteg). A rendkívüli felmondás jogát is az általános egy évnél hosszabb, három éves objektív határidővel gyakorolhatja a munkáltató. A bizalmi viszony indokolja, hogy a vezető további munkaviszonyt (vagy munkavégzésre irányuló jogviszonyt) munkáltatója hozzájárulása nélkül nem létesíthet. Szigorú összeférhetetlenségi szabályok vonatkoznak nemcsak rá, hanem bizonyos esetekben még közeli hozzátartozóira is. Igaz, hogy munkaidejét maga állapíthatja meg, de emiatt rendkívüli munkavégzés címén külön juttatás nem illeti meg. Fontos, hogy az általánosnál hátrányosabb szabályok vonatkoznak a vezető munkavállaló kártérítési felelősségére is. A munkavállalók munkajogi felelőssége erőteljesen korlátozott (alapvetően félhavi munkabérük erejéig felelnek), míg a vezetők vezetési kötelezettségeik és az összeférhetetlenségi szabályok megsértéséért a polgári jog szabályai szerint, azaz a teljes kárt meg kell téríteniük. Egyéb károkozás esetén is tizenkét havi átlagkeresetükkel felelnek. Látható tehát, hogy egy munkavállalónak egyáltalán nem mindegy, hogy vezetőnek minősül-e. Persze, mint tudjuk, a vezetők ezen fokozott felelősségét általában ellentételezi a magasabb jövedelem. Ugyanakkor a törvény mégis főként csak a vezetők kötelezettségeit tartalmazza. Tehát, ellentétben a munkajogi szabályozás be nem vallott, de elvárt céljával, itt nem annyira a munkavállalót védi, hanem inkább a munkáltatót. Természetesen indokolható ez azzal, hogy a vezetők nincsenek olyan kiszolgáltatott helyzetben, mint mondjuk egy gyári munkás, de mint azt Prugberger Tamás megállapítja, a vezető is munkajogi függőségben van.3 Hiszen, éppen az összeférhetetlenségi szabályok miatt nem vállalhat máshol is munkát, nem lehet máshonnan jövedelme, és a konjunktúra idején biztosnak tűnő állását egy gazdasági válság nyomán igen könnyen elveszítheti. A vezetők jogviszonyának munkajogi szabályozása egyébként viszonylag új keletű, munkajogi védelmük pedig még inkább. Kezdetben úgy gondolták, egyáltalán nem szorulnak rá a munkajog és szociális jog védelmére. A nagyvállalatok létrejöttével azonban ez tarthatatlanná vált, és a XX. század elején, 1918-ban megalakult az első, vezetőket tömörítő szervezet,4 a II. világháború után pedig létrehoztak egy nemzetközi szervezetet, melynek csúcsszerve a párizsi Confederation des Cadres. A szabályozás technikáját tekintve a különböző országokban többféle megoldás alakult ki. A francia-svájci modellben, ahol van külön munkajogi törvény, ez tartalmaz speciális rendelkezéseket, melyeket a vezetőkre kell alkalmazni. A német jog szintén hasonló módszerrel szabályoz, de ott nincs egységes munkajogi kódex. Az Egyesült Államokban és Spanyolországban külön jogszabály vonatkozik a vezetőkre, míg Nagy-Britanniában nincsen semmilyen speciális szabályozás. A dán megoldás egyedi: országos szintű kollektív szerződés tér ki a vezetőkre is.5 A magyar Mt. szabályozási technikája 1967 óta gyakorlatilag változatlan (ekkor jelent meg először a vezető állású dolgozó fogalma jogszabályi szinten): néhány eltérő rendelkezés meghatározása mellett az általános szabályokat rendeli alkalmazni a vezetőkre is. Ezért tehát a magyar megoldás a francia- svájci modellhez áll közel.