A közösségi és a magyar jog kapcsolata az Alkotmány 2/A §-ának tükrében

Abstract

Hazánk jogrendszere szempontjából az 1990-es évek sok tekintetben az Európai Unióhoz való csatlakozásra történő felkészülés jegyében teltek. Az 1994. évi I. törvénnyel kihirdetett Európai Megállapodás által kijelölt nyomvonalon, nagy léptekben haladt előre a jogharmonizációs feladataink megvalósítása. Ennek során azonban a magyar és a közösségi jogi szabályok összhangba hozatala nem érintette annak a vizsgálatát, hogy a közjogi berendezkedésünk alapjait képező jogszabályok – mindenekelőtt természetesen az alkotmány – rendelkezései miként viszonyulnak a csatlakozásunk után ránk is irányadó uniós követelményrendszerhez. A szakmai körökben is csak az ezredforduló tájékán tudatosodott igazán a közjog területére tartozó jogalkotási lépések megtételének az elodázhatatlan szükségszerűsége, azaz akkor, amikor az EU-taggá válásunk időpontja már látható közelségbe került. A csatlakozás legszükségesebb belső közjogi feltételeit megteremtő alkotmánymódosítást végül a csatlakozási folyamat felgyorsulása miatt kialakult politikai buzgalom nyomán, nem kevés vita után ugyan, de az Országgyűlés 2002. december 17- én elfogadta.1 E dolgozatban az alkotmánymódosítás minden bizonnyal legfontosabb részére, az alkotmány sokféleképpen, de legtöbbször integrációs, felhatalmazó vagy csatlakozási klauzulának, illetve Európa-cikknek nevezett 2/A. §-ára fókuszálok.2 Az integrációs klauzula lehetséges tartalmára vonatkozó elgondolások először az elmúlt évtized közepén induló alkotmányozási folyamat, illetve az Európai Megállapodás alkotmányosságát vizsgáló alkotmánybírósági határozatok elemzésének részeként jelentkeztek, többnyire karöltve a nemzetközi jog és a belső jog viszonya korszerű szabályozásának igényével. Minden szerző igyekezett azonban hangsúlyozni az európai jog és a nemzetközi jog közötti különbséget, az EU jogrendszerének sui generis jellegét, továbbá azt, hogy az európai integrációnk viszonylag jól elkülöníthető attól a kérdéstől, hogy általában a nemzetközi jog szabályainak belső jogi megjelenítését illetően jogrendszerünk a monista vagy a dualista modellt követi- e.3 Az új alkotmány kidolgozására irányuló törekvések elhalása után készült, specifikusan az egyre közeledő EU-csatlakozást szem előtt tartó kormányzati javaslatokban és az általuk tematizált publikációkban az alkotmány 7. § (1) bekezdésének reformja háttérbe szorult. Ennek kívánatos voltát ugyan továbbra sem vitatta senki, de az a nézet vált uralkodóvá, miszerint ez nem tartozik szorosan az EUcsatlakozás kapcsán rendezendő problémákhoz. Ezzel szemben olyan vélemény is volt, amely szerint az európai jogi4 és a nemzetközi jogi kérdések egymással elválaszthatatlanul összefüggenek, így azokat együttesen kell megválaszolni.5 Jelen írásban a nemzetközi jog és a belső jog kapcsolatához képest a közösségi jog és a nemzeti jogrendszer viszonyát mint speciálisat vizsgálom, és ennek során csak az összefüggések láttatása érdekében szükséges mértékig kívánom érinteni a nemzetközi jog és a belső jog közötti relációt. Az elemzés gyújtópontjában álló integrációs klauzulát ún. statikus és dinamikus szemlélettel járom körül. A statikus megközelítésben a csatlakozási szerződés megkötésére felhatalmazó funkcióját emelem ki, a dinamikusban pedig azt, hogy folyamatos legitimációs bázist és egyben korlátot is jelent a csatlakozási szerződés nyomán érvényesülő közösségi jog számára. Mindenekelőtt azonban – minden további elemzés alapjaként – érdemesnek tartom egy kicsit boncolgatni azt a kérdést, hogy valóban elengedhetetlen volte az integrációs klauzula alkotmányba iktatása, és ha igen, akkor miért volt az.