Felszínhőmérsékleten alapuló hősziget-intenzitás vizsgálatok Budapestre a lokális klímazónák alapján
hősziget-intenzitás
lokális klímazónák
Absztrakt:
A nagyvárosok mesterséges burkolatai és a környezeti viszonyok jelentősen módosítják a sugárzási, energiaháztartási és áramlási viszonyokat. A beépítettség mértéke és milyensége jelentősen különböző lehet az egyes városrészekben. Stewart és Oke (2012) kifejlesztették a Lokális Klímazóna rendszert, melynek segítségével minden terület besorolható az LCZ osztályokba. Összesen 17 LCZ osztályt határoztak meg, tízet a beépítettség, hetet pedig a felszín-borítottság alapján. Az osztályozás a következő paraméterek figyelembevételével történik: égboltláthatóság, épületmagasság és utcaszélesség aránya, épületek alapterületi aránya, víz-záró és vízáteresztő felszín aránya, érdességi elemek magassága, terepi érdességi osztály, felszíni hőátadási tényező, felszíni albedó, antropogén hőkibocsátás. Ezen rendszerben minden terület – legyen az városi vagy vidéki – besorolható valamely LCZ osztályba, vagy egy több LCZ osztályból alkotott összetett kategóriába.
A városok éghajlatmódosító hatásai közül az egyik legjelentősebb a városi hősziget jelensége, ami a városon belüli területek és a várost körülvevő vidéki területek hőmérséklet-különbségét jelenti (Oke, 1973). A hősziget-intenzitást egyaránt vizsgálhatjuk a léghőmérséklet (Pongrácz et al., 2016), illetve a felszínhőmérséklet alapján ( Dezső et al., 2005). A felszínhőmérsékleteket például a NASA két kutatóműholdja (Terra és Aqua) által végzett mérésekből kapjuk (NASA, 1999, 2002).
Az ELTE Meteorológiai Tanszék városklimatológiai kutatásainak itt bemutatandó része során az egyes LCZ kategóriák közötti különbségeket vizsgáltuk Budapest térségére műholdas felszínhőmérsékleti adatok felhasználásával: hogyan alakul az LCZ osztályok átlagos hősziget-intenzitása, milyen a hősziget intenzitás érték változékonysága az egyes LCZ osz-tályokon belül.