Elmélet és tapasztalat viszonya a Hubble-állandó meghatározására irányuló tudományos kutatásban (Tudományfilozófiai esettanulmány)

Abstract

A XX. század tudományfilozófiája a logikai pozitivizmus nagyratörő és optimista programjával kezdődött, mely nem kevesebbet tűzött ki célul maga elé, minthogy a korábbi sikertelen kísérletek után végre eredményesen kidolgozza a szilárd, biztos tudomány filozófiai alapjait és módszertanát, s ezáltal végre elérje azt a célt, melyet még Bacon és Descartes fogalmazott meg, s amelyre az újkori filozófia – egyik fő föladataként – mindaddig sikertelenül törekedett [v.ö. pl.: Schlick 1972; Schlick 1972a]. Az optimizmus természetesen nem abból fakadt, hogy a logikai pozitivizmus képviselői túlértékelték volna saját képességeiket: az egész program azon nyugodott, hogy a Frege, Wittgenstein, s különösképpen Russell és Whitehead által kidolgozott új logika – a szimbolikus logika – olyan eszközzel szolgált a filozófiai ismeretelmélet számára, amelyet a korábbi korok képviselői nélkülöztek [v.ö.: Carnap 1972a]. S ha a XX. századi tudományfilozófia kezdetét e program megszületésével azonosíthatjuk, e tudományfilozófia története tulajdonképpen nem más, mint a - Russell mellett elsősorban a Bécsi Kör és a hozzá kapcsolódó filozófusok által reprezentált - logikai pozitivizmus törekvésének fokozatos ellehetetlenülése és fölbomlása, optimizmusuk illuzórikus voltának lelepleződése. [A Bécsi Kör történetéről lásd Altrichter Ferenc bevezetőjét „A Bécsi Kör” című kötethez, a Bécsi Kör törekvéseinek illuzórikus voltáról pedig Fehér Márta A Tudományfejlődés kérdőjelei című könyvét, valamint a Magyar Filozófiai Szemlében megjelent tanulmányát: Altrichter 1972; Fehér 1983; Fehér 1984