A polgári lakosság nemzetközi jogi védelme fegyveres konfliktusokban

Abstract

Az emberi civilizáltság egyik mércéje, hogy az emberek mennyire szabályozzák saját fegyveres konfliktusait, melyek végigkísérték történelmüket. Ezek mindig nagy szenvedéssel jártak, az azonban már igazán csak századunk tendenciája, hogy a háborúk áldozatainak egyre nagyobb része a polgári lakosság köréből kerül ki. Ezért volt szükség hatékony jogi védelemre az ő számukra is, amit tulajdonképpen csak a háború áldozatainak védelmére vonatkozóan Genfben 1949. augusztus 12-én kötött egyezmények I. és II. kiegészítő jegyzőkönyvei teremtettek meg.2 Az első, jóval hosszabb jegyzőkönyv hatálya a nemzetközi fegyveres konfliktusokra terjedt ki, míg a másodiké a nemnemzetköziekére. A kérdés, amivel dolgozatomban foglalkozni kívánok az, hogy vajon a jegyzőkönyvek rendelkezései megfelelően működnek-e a gyakorlatban, adekvátak-e még napjaink fegyveres konfliktusaiban, megfelelő védelmet nyújtanak-e a civil lakosságnak, kellő egyértelműséggel határozzák-e meg, hogy mit szabad és mit nem egy fegyveres konfliktusban. A polgári lakosság védelmére vonatkozó azon szabályok, melyek vizsgálata e dolgozat tárgyát képezik a jegyzőköny IV. rész I. szekciójának első négy fejezetében találhatóak, és a polgári lakosság általános védelmével, a polgári célpont-katonai célpont közötti különbségtétel, a megkülönböztetés nélküli támadás, a szükséges óvintézkedések, valamint az arányosság elvének problémájával foglalkoznak, összefoglalóan tehát azzal, hogy egy fegyveres konfliktus minél kevesebb személyi és vagyoni áldozattal járjon a civil lakosság számára. Mint említettem, számomra a legfőbb kérdés az, hogy a jegyzőkönyv rendelkezései a gyakorlatban megfelelő védelmet nyújtanak-e a polgári lakosságnak, vagy éppen ellenkez őleg, könnyűnek találtatnak, ha megmérettetésre kerül sor. Ezért elemzésemhez azt a módszert választottam, hogy a NATO 1999 tavaszán lezajlott Jugoszlávia elleni légi hadműveletét vizsgálom meg ebből a szempontból. Miért pont Koszovó? – merülhet föl a kérdés. Hiszen már könyvtárnyira rúg a NATO Jugoszlávia elleni légi hadműveletének irodalma, pedig még alig másfél év múlt el a lezárása óta. Elemezték már politikusok, jogászok, katonák, politológusok, újságírók. Elemezték már NATO-pártian és NATO-ellenesen, orosz szemszögből, kínai szemszögből, gyakorlatilag minden szemszögb ől, újat mondani tehát nehéz. Azért esett az én választásom is erre, mert egyrészt az általam elemezni kívánt problémák mindegyike igen élesen merült fel a konfliktusban, másrészt pedig azért is alkalmas a humanitárius jog szabályai érvényesülésének vizsgálatára, mert itt a támadó félben a szándék feltétlenül megvolt arra, hogy ezeket be is tartsa. Az már egy másik kérdés, hogy mennyiben történt ez meg. A NATO légiháborúja tehát azért is figyelmet érdemlő, mert a polgári lakosság védelmére hivatott humanitárius jog több hiányosságára, vitatott pontjára, vagy éppen idejétmúltságára is rávilágított. Pontosan körülhatárolva tehát, dolgozatomban minden vizsgált rendelkezést két szempontból elemzek. Egyrészt elméletileg, vagyis hogyan és milyen hatékonysággal tölti be rendeltetését, melyek azok a pontok, ahol a szabály értelmezése esetleg vitatott, vagy fogalmazása kicsit zavaros, netán pontatlan, milyen következményekkel járhat ez egy konkrét fegyveres konfliktusban, hol lenne valamiféle változtatásra szükség, és ezek mik lehetnének. Másrészt pedig, megvizsgálom, hogy hogyan alkalmazták – vagy épp kerülték meg – az adott szabályt a NATO légiháborúja során. Ahhoz, hogy egy támadás ne minősüljön jogtalannak, egy háromlépcsős teszten kell sikeresen „átjutnia”. Először is, a támadás célpontja legitim katonai célpont kell, hogy legyen. Másodszor, a támadás módja és eszköze nem lehet jogellenes. Harmadszor pedig, meg kell, hogy feleljen az arányosság elvének. Ugyanis egy legitim katonai célpont ellen legitim eszközzel végrehajtott támadás is lehet jogellenes, ha aránytalanul sok polgári áldozattal jár. Ennek a hármas tesztnek megfelelően dolgozatom is három részből áll, ugyanezen elhatárolások mentén. Néhol azonban elkerülhetetlen, hogy bizonyos kategóriák összemosódjanak. Ez nem – feltétlenül – a szerző hibája, hanem annak tulajdonítható, hogy a jegyzőkönyvek rendelkezései egy nagy egész részei, összefüggenek egymással, egymást kiegészítve valósítják meg a humanitárius jog egyik legfontosabb célját: minél kevesebb polgári áldozattal járjon egy fegyveres konfliktus. Mielőtt a részletesebb elemzésbe belekezdenék, három konceptuális kérdést szeretnék tisztázni: Milyen a jegyzőkönyv szabályainak jogi természete? Milyen változások történtek a jegyzőkönyv életbe lépése óta, amelyek kihatással vannak az általam elemzendő problémákra? Hogyan viszonyul egymáshoz a ius ad bellum és a ius in bello?