Elkövetői alakzatok a büntetőjogban

Abstract

A bűncselekmény tárgyi oldalához kapcsolt, objektív tényállási elem az elkövetési tárgy, amelyre a jogellenes elkövetési magatartás irányul.1 Ha ez létező személy, akkor az anyagi jogban passzív alanyról beszélünk. Ezzel szembehelyezhető az aktív alany, aki a bűncselekmény elkövetője. Az elkövető elengedhetetlen eleme a bűncselekménynek, mert nélküle nem jöhet létre a büntető kódexbe ütköző magatartás, és nem lenne célpontja a felelősségre vonási eljárásnak, mely így értelmét vesztené. Fundamentális elem tehát az elkövető; ennek ellenére nem nyerte el méltó helyét a büntetőjog irodalmában. Vagy tényleg nincs mit kérdezni? Egyértelmű a fogalmi apparátus? És ezzel együtt évszázadokra konzerválódott az elkövetők szabályozása? A kezdeti időkben a cselekmény megvalósítójának általános elnevezése nem volt,2 hanem a bűncselekmény elnevezéséből dedukálták a megnevezést. Így a gyilkosságot elkövető gyilkos, a tolvajló tolvaj stb. volt. Már ekkor előfordult, hogy a cselekményt többen hajtották végre, közreműködtek a jogellenes magatartás előidézésében. A késő középkorban ezeket hívták complexnek,3 melyek büntetése azonos volt. Megjelentek azonban olyan alakzatok is, amelyek elkövetőit nem lehetett a complexek közé sorolni, mert a közvetlen megvalósításban nem vettek részt, mégis szerepet vállaltak a cselekmény előidézésében. Az ítélkezési gyakorlat nehezen tudta e magatartásokat besorolni az eredményfelelősség alapján, ráadásul itt fokozottan merültek fel a bizonyítási nehézségek. Az első komolyabb hazai kísérletet az elkövetői alakzatok elhatárolására és csoportosítására az 1795. évi büntető törvénykönyvi javaslatban találjuk,4 amely világos különbséget próbált tenni tettes és részes között. Feltétlen szólnunk kell az 1843. évi Deák-féle javaslatról,5 mely nagyon részletesen, már-már kazuisztikusan határozta meg a felbujtó és a bűnsegéd fogalmát. Kiemelkedik a magyar büntetőjog történetéből az első magyar törvénnyé lett, Csemegi Károly által megszerkesztett 1878. évi V. tc. a bűntettekről és vétségekről. E törvény a részességnek két formáját, a felbujtást és a bűnsegélyt ismeri, továbbá a bűnpártolás sui generis bűncselekményként jelenik meg a különös részi tényállások között (69-74.§). Ezt követően sem az 1950. évi II. törvény a büntető törvénykönyv általános részéről (Btá.), sem a Magyar Népköztársaság Büntető Törvénykönyvéről szóló 1961. évi V. törvény nem hozott jelentős változásokat ezen téren. Tanulmányom első részének a célja tehát a különböző elkövetői alakzatok: a tettesség, a részesség és a társas elkövetői alakzatok vizsgálata. A közönséges (generális) és különös (speciális), a sajátképi és nem sajátképi, illetve a szükségképpeni többes elkövetői formák elemzésével azonban itt nem foglalkozok. Ezen kívül terjedelmi korlátok miatt nem foglalkozhatok a bűncselekmény fogalmával, mint kiindulási alappal, az okozati összefüggésekkel és az elkövetők kriminológiai, szociológiai értékelésével. Ezek ismeretét adottnak tekintjük. A tanulmány második részében a jogi személyek és egyéb szervezetek büntetőjogi jogalanyiságának, felelősségének, illetőleg felelősségre vonhatóságának kérdéseit vizsgálom. Meg kell itt jegyezni, hogy nagyon szegényes az e témában publikált hazai, magyar nyelvű irodalom. A szerzők többsége ugyanis kriminológiai, szociológiai, esetleg történeti síkon közelít az elkövetőkhöz, vagy a bűnkapcsolati formákat veszi górcső alá egy-egy cikk, rövidebb tanulmány szerzője. Tudomásom szerint a legutolsó átfogó, dogmatikai monográfia Losonczy István tollából származik 1965 végéről. A század első felében Mahler Sándor foglalkozott a témával behatóbban, illetve a múlt század végén báró Wlassics Gyula.7 Dolgozatom nem pótolhatja a hiányt, csupán rávilágíthat a problémákra.