Elméletek az amerikai külpolitikáról

Abstract

Nemsokkal a hidegháborút követően a vezető neorealisták, mint Kenneth Waltz, John Mearsheimer és Christopher Layne Amerika unipoláris pillanatának végét kezdték hirdetni.1 A hagyományos hatalmi egyensúly elmélet szerint ugyanis az Egyesült Államok hatalmát hamarosan kihívás fogja érni a többi nagyhatalom részér ől, ezért magának kell kezdeményeznie egy új, multipoláris világrend kialakítását. Ez a nemzetközi viszonyok ún. „balance of power”-típusú megközelítése, ezzel szemben intézmény-centrikus, vagy konstruktivista gondolatmenetek állnak, melynek egyik különbsége a megközelítésben rejlik. A realista szerzők a már meglévő helyzet, érdekek és szándékok, vagy azok hiányát tekintik kiindulópontnak, míg a konstruktivisták az elérendő cél felől igyekeznek szemlélni ugyanezt a helyzetet. Szükségképpen másképp is látják. A multipoláris világrend viszont szemmel láthatóan várat magára. Történtek ugyan kezdeményezések az amerikai vezető szerep megkérdőjelezésére. Egyik sem volt azonban sem elég jelentős, sem elég átfogó ahhoz, hogy az Egyesült Államok lehengerlő katonai, anyagi, kulturális, kutatási vagy technológiai fölénye közül akárcsak az egyiket is ellensúlyozni tudná. Mégis, ha valaki ezeket a próbálkozásokat igen aggódva nézi, az maga az Egyesült Államok. Hogy lehet az, hogy láthatóan egyik nagy áramlatnak sem igazolódnak az előfeltevései? Sem az ellensúlyozásra, sem a feltartóztathatatlan demokratizálódásra nem utalnak jelek. Milyen irányban tér el a valóság ezektől az elméletektől? Megtévesztő lehet az is, ha Kína globális hatalomként való felemelkedését és lehetséges motivációit a hagyományos európai nagyhatalmi egyensúly rendszerében és logikájában próbáljuk meg értelmezni. Egyértelműnek tűnik, hogy ilyen arányú amerikai dominanciát nem lehet tartósan fenntartani a túlterjeszkedés veszélye nélkül. 2 Azzal is óvatosan kell azonban bánni, hogy a jelenlegi helyzetet a nagyhatalmak kialakulása, tündöklése és bukása fogalomkörében értelmezzük. E logika szerint azokat az argumentációkat is érdemes némi fenntartással kezelni, amelyek szerint Amerika pár száz éves története – főképp pedig birodalmi létének tartama – viszonylag rövidnek mondható. Az Egyesült Államok külpolitikája erős összefüggést feltételez az államok belső politikai berendezkedése és nemzetközi magatartása között. Érdekes az is, mennyire áthatja a hidegháború utáni politikai gondolkodást a „történelem vége” vágya, azaz egymással együttműködő demokráciák világrendszere, ahogy azt Fukuyama megfogalmazta. Az optimizmus alaposan megcsappant azóta, a megoldást azonban még mindig keresi a világ.