Az Európai Unió jogának hatása a magyar közjog rendszerére

Abstract

Magyarországnak az Európai Unióhoz történő csatlakozásával lezárult egy hosszú folyamat, melynek során hazánk alkalmassá vált az integrációs szervezetben való részvételre. A közösségi követelményeknek való megfelelés érdekében e folyamat változtatások sokaságát eredményezte a jogrendszer minden területén a jogközelítés keretében. A széles értelemben vett magyar közjog és a magánjog egésze megméretett az acquis communautaire-nek való megfelelés szempontjából, a folyamat ezen részének sikerességét tehát egy külső, a Magyar Köztársaság jogrendszerétől független próbakövön mérhetjük le. Az integrációhoz csatlakozásra történő felkészülés folyamatának eredményességét azonban egy másik, belső jogi kritérium is befolyásolta, nevezetesen az, hogy Magyarország úgy váljék az Európai Unió tagjává, hogy egyben megőrizze alkotmányos berendezkedésének koherenciáját, valamint közjogi rendszerének alapelemeit. Ezen törekvések eszköze volt elsősorban az Alkotmányba beépített "Európa-klauzula", valamint az Országgyűlés és a Kormány európai uniós ügyekben történő együttműködésére vonatkozó alkotmányi és külön törvényi szabályozás magalkotása. Mindezidáig a jogalkotó a közjog területén – kevés kivétellel – csupán arra törekedett, hogy a közösségi kompatibilitás külső és a jogrendszer koherenciája megőrzésének belső kényszerén alapuló jogalkotási feladatait – olykor sürgető körülmények között – a csatlakozásra tekintettel elvégezze. A csatlakozás megtörtént, s minden várakozásunk szerint az Unió keretében történő állami létezés sokkal hosszabbra nyúlik majd, mint amilyen a tagságra való felkészülés folyamata volt. Mindez azt mutatja, hogy közjogi rendszerünknek a csatlakozás követelményei alapján történő átalakítása nem öncél, hanem felkészít, és egyben feljogosít az integráció működtetésében való teljes jogú, cselekvő részvételre. Az elmúlt két év során a közjog területén végbement jogalkotás elsősorban arra irányult, hogy felszámolja a csatlakozás alkotmányos akadályait (lásd a közös hatáskörgyakorlás problematikáját), valamint módosítsa az Unió jogával kifejezetten ellentétes alkotmányi és egyéb jogszabályi rendelkezéseket. Ezt nevesíthetjük a tagság statikájára vonatkozó közjogi jogalkotásként, melynek közvetlen célja a csatlakozás előfeltételeinek megteremtése, magára a csatlakozásra való alkalmasság biztosítása volt. Most azonban, hogy a „brüsszeli gépezet” befogadott minket, mint új fogaskereket, fel kell tárni a további szabályozási szükségleteket, és meg kell alkotni azokat az alkotmányi és törvényi rendelkezéseket, melyek lehetővé teszik, hogy a magyar jogrendszer a közösségi jog sajátosságainak figyelembevételével, azzal összhangban működhessen. Ezt nevezem az integrációs tagság dinamikájára vonatkozó követelménynek. A közösségi lét ezen két jogalkotási összetevője természetesen nem független egymástól, hiszen a csatlakozás bekövetkezte után is fenn kell állnia azoknak a statikus feltételeknek, amelyek az integrációban való részvételt, s adott esetben az együttműködés továbbfejlesztését, elmélyítését is lehetővé teszik. E tanulmány keretei között a továbbiakban nem kívánok foglalkozni a magánjogi jellegű jogközelítés, illetve jogegységesítés kérdéskörével, értekezésem tárgyát az alkotmányjog egyes területeinek vizsgálata képezi. Elsősorban a közösségi jog sajátosságainak a magyar közjog rendszerére gyakorolt egyes hatásait vizsgálom, különös tekintettel arra, hogyan befolyásolják az alkotmányos berendezkedés alapelemeit, s miként helyezhetők el az Alkotmány által meghatározott intézményrendszerben anélkül, hogy annak alapvető elveit és értékeit megváltoztatnák. Célom a felmerülő kérdések olyan szempontú vizsgálata, illetve olyan megoldási lehetőségek ismertetése, amelyek Magyarország számára az Európai Unió tagjaként is lehetővé teszik az Alkotmány és az általa létrehozott közjogi rendszer zárt logikájának és koherenciájának megőrzését.