A Hunyad megyei magyarság nyelvjárási sajátosságai és nyelvi helyzete

Abstract

A magyarság Hunyad megyei (Dél-Erdély) megtelepedésében különböző eredetű csoportok vettek részt a középkortól kezdve, mindez a magyar nyelvhasználat különbözőségét is eredményezte. Ez alapján a településeket az alábbi négy kategóriába tudjuk besorolni: 1) az őshonos, zárt közösségek térvesztés révén kerülnek szigethelyzetbe, azonban zártságukból adódóan nyelvjárásukat hosszú ideig meg tudják őrizni (pl. Lozsád); 2) államilag irányított betelepítés révén új nyelvjárásszigetek keletkeznek (pl. a bukovinai székely eredetű Csernakeresztúr); 3) különböző területről származó magyar csoportok új közösségeket hoztak létre a városokban az utóbbi másfél évszázad iparosításának eredményeként (pl. Lupény, Vulkán, Petrozsény); 4) feltehetően középkori eredetű, az idegen nyelvi környezettel folyamatosan kontaktusban lévő, közösségekre az erős asszimilálódás, illetve a nyelvjárási sajátosságok hiánya lesz jellemző (pl. Rákosd, Alpestes). Az utóbbi, kevésbé feltárt csoport nyelvjárási neutralitását az alábbiakkal magyarázhatjuk. A magyar nyelv másodlagos szerepe a nyelvcsere határára sodorta ezeket a közösségeket, amely a helyi református egyház oktatói és vallási tevékenysége és anyanyelv irányában megmutatkozó pozitív attitűdje révén a folyamatot késleltetni, lassítani, és adott esetben visszafordítani tudta. Ugyanakkor a magyar nyelvi kódnak a másodlagos szerepből eredő korlátozott jellege már nem tette lehetővé a nyelvjárási alapréteg maradéktalan tovább élését, vélhetően a helyi értelmiségiek (lelkészek, tanítók) által közvetített standard magyar nyelvváltozat maradandó hatást tudott gyakorolni erre a redukálódott helyi magyar nyelvhasználatra.