Az európai alkotmányosság a francia alkotmánytanács nézőpontjából

Abstract

Az európai alkotmányosság fejlődése hosszabb múltra tekint vissza, ám magyar léptékekhez mérten, tehát Magyarország 2004-es uniós csatlakozása óta két fontos mérföldköve és egyben próbája volt az európai integrációnak: az Európai Alkotmány 1 és a Lisszaboni Szerződés.2 Ennek a két meghatározó dokumentumnak a sorsa eltérően alakult, ám elfogadásuk hasonló akadályokba ütközött, amelyből az utóbbi végül győztesként, az Európai Alkotmány azonban vesztesként került ki. A két uniós alapszerződés ratifikálási kísérleteit hosszú politikai viták kísérték, amelyeknek az alapja az az aggodalom volt, hogy ezeknek a dokumentumoknak, mint nemzetközi szerződéseknek a tagállamok általi ratifikálása több helyütt is gondokat okozott. A ratifikálási folyamat részeként az egyes országok belső alkotmányos követelményei népszavazást, míg más országoké parlamenti jóváhagyást igényelt az alapszerződések nemzeti jogba történő átemeléséhez. Magyarország a parlament jóváhagyása alapján ratifikálta a két dokumentumot, azonban több más országban ügydöntő vagy véleményező népszavazást kellett tartani az időrendben elsőként jegyzett Európai Alkotmány sorsáról.3 Franciaországban és Hollandiában a népszavazás negatív eredménnyel járt és az Európai Alkotmányt a választópolgárok elutasították. Ez a sikertelenség megtörte az Európai Alkotmány ratifikálásának lendületét, amelynek szövegét ebben a formában végül is elvetették a tagállamok. Az Európai Alkotmány miatt átélt kudarc következtében az európai országok kormányaira nagy nyomás nehezedett a következő nagy integrációs lépésként értékelt dokumentum, a Lisszaboni Szerződés ratifikálásával kapcsolatban. Ennek a szerződésnek az elfogadása Franciaország szívügye lett, mivel nagy szerepet játszott abban, hogy az Európai Alkotmány korábban megbukott. Okulva a korábbi sikertelen ügydöntő népszavazáson, a francia kormány úgy döntött, hogy ennek a nemzetközi szerződésnek a sorsát immáron nem a választópolgárok kezébe adja, hanem azt parlament útján ratifikálja. Franciaország szeretett volna példát mutatni, és elsőként ratifikálni a Lisszaboni Szerződést, ám egy másik tagállam, amelytől ennek következtében hangos volt a francia sajtó, megelőzte. Ez az ország Magyarország volt, amely 2007. december 20-án parlamentje útján jóváhagyta a szöveget. Franciaország nagy igyekezetében is csak majd két hónapra rá, 2008. február 13-án tudta a dokumentumot ratifikálni. Ez egy érdekes momentum két szempontból is. Egyrészről sokat elárul a francia jogrendszer és a magyar jogrendszer kifinomultságáról, hiszen a francia alkotmányos berendezkedés malmai lassabban, megfontoltabban őrölnek, mint a magyaré, amely lehetővé tette, hogy egy ilyen nagy horderejű kérdésben már 7 nappal a Lisszaboni Szerződés aláírását követően (2007. december 13.) az Országgyűlés döntést hozzon a ratifikálásról. Másrészről felveti a kérdést, hogy miért volt olyan sietős egy új tagállamnak ilyen módon példát mutatni a többieknek. A példa azonban nem egyedülálló. Magyarország élen járt a megbukott Európai Alkotmány ratifikálása során is. Akkor Magyarország a huszonöt európai uniós tagállam közül – Litvánia után – másodikként ratifikálta a dokumentumot. Felmerül, hogy Magyarország, ahol eddig igen kevés európai integrációval kapcsolatos alkotmánybírósági döntés született, megfelelően védi-e alkotmányos berendezkedését az integráció vívmányainak befogadásakor, és alkalmas- e a csatlakozási klauzula jelenlegi formájában arra, hogy az integráció fejlődésével lépést tartson. Ez a kérdés a francia Alkotmánytanácsot már hosszú évek óta foglalkoztatja, ahol is az alkotmánybírák folyamatosan keresik az érzékeny egyensúlyt az európai fejlődés és a francia nemzeti érdekek között, biztosítva ezzel a két (sokszor ellentétes) érdek békés szimbiózisát, és megelőzve azt, hogy olyan uniós vívmányokat fogadjon be Franciaország, amelyeknek nemzeti érdekekre gyakorolt hatására nincs felkészülve. Franciaországgal ellentétben Magyarországon, amely élen jár az európai integráció elmélyülését eredményező uniós szerződések ratifikálásánál, nincs kialakult és elmélyült elméleti kidolgozottsága az Alkotmánybíróság gyakorlatának az integráció kapcsán, habár ez a „biztonságos átmenet” fontos prioritás lenne számára is. A magyar Alkotmánybíróság által eddig hozott határozatok közül a 4/1997. (I. 22.) AB határozatot, a 30/1998. (VI. 25.) AB határozatot, valamint 61/B/1992. AB határozatot lehetne kiemelni, amelyek azonban a csatlakozást megelőzően születtek, és nem kifejezetten a közösségi jog szempontjából vizsgálták a nemzetközi szerződések alkotmányos kontrollját. Tekintettel a francia integráció hosszú múltjára és tapasztalataira, a jelen tanulmány a fentiekkel összefüggésben az európai alkotmányosság kezelésének francia mintáját kívánja bemutatni.