A határozói igenévi állítmány – és ami körülötte van
boszorkányperek
igeidőhasználat
lehorgonyzás
konferencia
Absztrakt:
A dolgozatban a határozói
igenév önállóbb használatát és az időviszonyok azonosításának problémáját
vizsgáltam meg, kitekintve a választott szövegekre jellemző általános igeidőhasználatra.
A tapasztalatok a következőképpen foglalhatók össze. Az állítmányi
szerepű határozói igenév időben nincs lehorgonyozva, ugyanakkor megfeleltethető
a kontextusra jellemző igeidőnek: főként -t(t) jeles múlt közelében jelenik
meg, akár annak alternatívájaként jelentkezik. A jelen idejű történetmondás szerepet
játszhat a határozói igenév állítmányként előfordulásában (l. 5. és 6. pont).
Tendenciaként megfigyelhető az igenévi állítmány olyan funkciója is, amikor a
történet bevezető részeiben jelentkezik, és időbeli háttérként működik (l. 5.
pont). Az utóbbi jelenség motivációja és elterjedtsége azonban további kutatásokat
igényel.
A választott forrásokban a szövegszerveződés különféle megoldásai teszik
lehetővé a határozói igenévi állítmány megjelenését. A boszorkányperekben
többféle mellérendelő kapcsolódás, szórendi viszonyok (főként magyarázó közbevetés),
a koreferencia elemei, s az idézetek is jelölhetik az állítmányi funkciót.
Károlyi Sándor önéletírásában és levelezésében gyakran használ igeneves szerkezeteket,
méghozzá a tanúvallomásokban tapasztalhatóhoz hasonlóan sokféle
kapcsolódással. Apor Péternél többszörösen összetett mondatokban fordul elő:
segédigei (kopulaértékű) funkcióban, magyarázó közbevetésként vagy felsorolás
részeként. Bethlen Kata szövegeiben általában a koreferencia és a szórend hatására
azonosítható a határozói igenév állítmányként.
Olyan összetett szerkesztési, konstruálási módokról beszélhetünk tehát,
ahol az esemény-összetevők (hagyományosan az igealakban lehorgonyzott tényezők:
alany, idő, mód, határozottság) a tágabb kontextus ismeretében válnak
azonosíthatóvá. Az igeneves szerkezet állítmányként értelmezéséhez pedig eleve
nélkülözhetetlen a szövegkörnyezet. A vizsgálatot természetesen érdemes a későbbi
időszakokra is kiterjeszteni.
A határozói igenév mondatbeli funkcióinak alakulástörténetében még sok a
megválaszolatlan kérdés, többek közt a jelenség visszaszorulásának oka. Valószínűleg
jellemzőbb lehetett az igenév önállóbb használata az írásbeliségben: erre
abból is következtethetünk, hogy általában többszörösen összetett mondatokban
szerepel. A mai kompetenciából kiindulva skalárisnak tűnik az itt bemutatott
állítmányi használat a történeti szövegekben. Az állítmányi szerepet jelölő szövegszerveződési tényezők közül a kapcsolatos mellérendelés (és, azután), esetleg
a magyarázó közbevetés lehetett könnyebben azonosítható. Ez utóbbi, értelmezési
lehetőségként legalábbis, mai szövegekben is előfordul: „A határozói
igenév – lévén határozószó jellegű szófaj – nem toldalékolható” (LENGYEL
2000: 238). A mai nyelvhasználat is őriz bizonyos nyomokat ebből az önálló
használatból: a -ván/-vén képzős igenév lazábban kapcsolódik az alaptaghoz, s
olykor mellékmondatszerűnek értelmeződhet (erre utalhat a központozás is, vö.
LENGYEL 2000a: 237–9). Ugyanakkor a ván/-vén képző funkciója mostanra öszszemosódott
a -va/-ve képzőével, használata pedig ritkább és stilárisan jelöltebb
lett. Mind a változás mozzanatainak, mind pedig a korábbi használat színtereinek
feltárása további kutatásokat igényel.